Plamen Lubenov: Nincs lábam, de táncolok

Tartalomjegyzék:

Plamen Lubenov: Nincs lábam, de táncolok
Plamen Lubenov: Nincs lábam, de táncolok
Anonim

Plamen Lyubenov még csak 20 éves Várnából. Abban azonban nagyon különbözik minden korabeli fiatalembertől, hogy nagyszerű, úgynevezett táncos. utcai tánc, pedig láb nélkül született, és tolószékre van szüksége a közlekedéshez. Plamen azért is különleges, mert nemrég megnyerte a „Bulgária tehetségeket keres” című műsort.

Az élete egyáltalán nem volt könnyű, de inkább előre tekint, boldog és élvezi minden napját, és bátorságot és reményt ébreszt azzal, amit minden fogyatékkal élővel tesz. Született testi fogyatékossága mellett Plament szülei elhagyták, és szülői gondozás nélkül felnövő gyermekek otthonában nevelkedtek. Ez az életpróba azonban csak erősebbé és harciasabbá tette. Plamen ezt osztotta meg magáról és életéről a MyClinicnek adott interjújában.

Plamene, vártad, hitted, hogy megnyered a "Bulgária tehetségeket keres" című műsort?

- Arra számítottam, hogy eljutok valahova, de nem hittem, hogy nyerek. Az az érzés, hogy első vagy, klassz. Nem mutatom ki, hogy boldog vagyok, hanem mindent belülről tapasztalok meg. Nagyon elégedett vagyok magammal. Az utolsó táncom nem volt a legjobb, összességében nem vagyok vele elégedett, de örülök, hogy az első két előadásomat is értékelték az emberek.

Mit fogsz csinálni a műsorból nyert 60 000 BGN-nal?

- Egy integrált táncok iskoláját szeretnék létrehozni - fogyatékkal élők és fogyatékkal élők közös táncára és alkotására. Várnában lesz a suli, jelenleg keresek helyet, egy terem tetszett. Kezdetben én fogom vezetni a képzést. Emellett különböző projekteken fogok dolgozni, remek ötleteim vannak. Valaki külföldről jöhet, hogy mutasson valamit, mert nincs értelme keresni a meleg vizet, hiszen ez már tény.

Mióta táncol?

- Kicsi korom óta amatőr táncolok. Emellett számos sportággal foglalkoztam - futás, súlyemelés, tollaslabda, súlylökés, pályás tenisz, kosárlabda. Körülbelül 5 éve foglalkozom utcai tánccal, az utóbbi 2 évben pedig már profibban is szemügyre vettem a dolgokat. A tánc a kedvenc tevékenységem és hobbim – ez a mindenem. Járok versenyekre, de eddig még nem nyertem el az első helyet.

Nehéz tolószékkel táncolni?

- Nem újdonság számomra, mivel láb nélkül születtem, ezzel a fogyatékkal. Talán ezért csinálom olyan könnyedén a dolgokat, úgy nézek ki, mint egy toll. Tudok tolószék nélkül is táncolni, ezt mindenki látta a műsorban. Ez az, amire az emberek jobban kíváncsiak. Otthon babakocsi nélkül, mászkálva-kúszva elboldogulok.

Úgy érzi, megsértette a sors?

- Nem, nem érzem magam megsértve. Mindenkinek megvan a maga komplexusa, nekem is, de a legtöbb emberrel ellentétben

nagyon jó érzés,

Szerintem nincs fogyatékosságom, mozgok, meg tudom csinálni a legtöbb dolgot, amit egészségesek. Jól vagyok, fizikailag teljesen független vagyok – talán azért, mert így születtem.

És miért születtél láb nélkül – van valami genetikai betegséged?

- Fogalmam sincs, mi a betegségem, nem is érdekel. Nem akarom tudni, hogy mi a betegségem, mivel sok mindenre képes vagyok. Nem az érdekel, hogy mit nem tudok megtenni, hanem az, hogy mit tudok!

Mit akart megmutatni a „Bulgária tehetségeket keres” című műsorban való részvételével?

- Sok mindent meg akartam mutatni. Például, hogy minden ember többet mosolyogjon, ne csak a fogyatékkal élők. Főleg a fogyatékkal élőknek az volt az üzenetem, hogy érezzék magukat erősnek, tegyék azt, amit akarnak és megtehetnek. A fogyatékossággal élőknek pedig ezzel a részvételemmel azt szerettem volna mondani, hogy legyenek jóindulatúbbak, ne legyenek előítéleteik, csak legyenek Emberek.

Mielőtt részt vettem a "Bulgária keresi a tehetségeket", valószínűleg sokan úgy tekintettek rám, mint aki nem tud kerekesszék nélkül lenni, és fogyatékos.

De most, látva a képességeimet, valahogy többé-kevésbé megváltoztattam őket. Nagyon örülök neki.

Őszintén szólva egyáltalán nem akartam részt venni ebben a műsorban. De amikor arra gondoltam, hogy mennyi mindent megtehetnék, rájöttem, hogy ott van a hely, ahol ezek megtörténhetnek. Még a várnai casting időpontját is lekéstem, de egy barátom elvitt Burgaszba. Elmentem a castingra, jóváhagytak, hogy részt vegyek a műsorban, és én nyertem.

Néha az embernek példát kell látnia, hogy erőt találjon magában. Sokszor láttam már ilyen példákat a weben, amelyek inspirálnak.

Hiányzik valami az életedből?

- Alapvetően nem hiányzik semmi. Mindenkinek hiányzik valami az életből, de nem szabad panaszkodnunk. Megszoktam, hogy mindent magam keresek – legyen az bizalom, pénz vagy bármi más.

Körülbelül 6 hónapig dolgoztam pénztárosként

24 órás üzletben. Borzasztóan nehéz munkát találni, különösen, ha rokkant vagy.

Ön szerint mit kellene tennie az államnak a fogyatékkal élőkért?

- Számomra az utcán való mozgás nem jelent problémát, bármilyen járdára fel tudok mászni. De valamikor azt mondom magamban: hát lehet, de mi van azokkal, akik nem. Tudok ugrálni a járdán, de kivétel vagyok. Tudom, hogy vannak fogyatékkal élők, akik alig hagyják el otthonukat.

Hozzáférhetőbb környezetre van szükségünk, ha azt akarjuk, hogy történjenek dolgok. A felüljáró nem csak a fogyatékkal élőknek segít. Hasznos lesz babakocsis anyukáknak, időseknek, kerékpárosoknak. Véleményem szerint hazánkban a fogyatékkal élőkért a legfontosabb tennivaló, hogy elérhetőbb környezetük legyen.

Nem hiszem, hogy az államnak különös gondot kellene fordítania a fogyatékkal élőkre. Ettől ellazulnak, azt fogják gondolni, hogy mindenki tartozik nekik. Én azon a véleményen vagyok, hogy mindenki keresse meg magának azt, amire szüksége van, és küzdjön érte. Talán szép is, ha támogatást nyújtunk a fogyatékkal élőknek, de nem törődnek vele. A barátok is biztattak, elmentem és megmutattam, miben vagyok a legjobb. Nagyon keményen dolgoztam, az út elég nehéz volt számomra.

Milyen hatással volt Önre az árvaházakban való tartózkodása?

- Ez a magánszállás nem volt olyan rossz, mint amilyennek kívülről látszik. A legrosszabb az volt, amikor ünnepek, szabadnapok voltak, amikor a többi gyerek hazament a szüleihez, én pedig ott maradtam egyedül. Még azt is hazudtam másoknak, hogy a szüleim egy óra múlva jönnek értem. De valójában hazudtam magamnak. Normális, hogy fiatalon hiányoznak a szülei.

Most már vannak barátaim, nem hiányoznak a szüleim. Ismerem őket, nincsenek rossz érzéseim irántuk, de nem érzem szükségét, hogy lássam őket, támogassam, együtt éljek.

Ajánlott: