Az öngyilkos személy önmagára támad, ahelyett, hogy megölné azt, aki szenvedését okozta

Tartalomjegyzék:

Az öngyilkos személy önmagára támad, ahelyett, hogy megölné azt, aki szenvedését okozta
Az öngyilkos személy önmagára támad, ahelyett, hogy megölné azt, aki szenvedését okozta
Anonim

Antonina Kardasheva, Ph. D. pszichológus, pszichoterapeuta, coach és egy tanácsadó cég ügyvezető igazgatója. Pszichológiából szerzett mesterfokozatot a Szófiai Egyetemen, a "St. Kliment Ohridski" két szakterületen: "Orvosi pszichológia" és "Pszichoterápia". Tagja a Bolgár Képzési és Fejlesztési Szövetség elnökségének. Az Új Bolgár Egyetem tiszteletbeli tanára, tanácsadó és pszichológus az érzelmi intelligencia területén, a szervezeti és személyes hatékonyság szakértője. Emellett tanácsadó a stratégiai menedzsmentben és coach a csoportdinamikus tréningekben, a szociális készségek, a szervezeti magatartás és a személyes érzelmi befektetések menedzselésében. Tankönyvek és több monográfia szerzője, köztük a „Pszichológia szülőknek” és a „A bolgárok érzelmi intelligenciájáról és egyéni különbségeiről” két kiadás.

Kardasheva asszony, említette a retroflexió kifejezést – mit is jelent valójában?

- Az ember egyik fő védekező mechanizmusa a Gest alt terápiában. A retroflexió azt jelenti: „Azt teszem magammal, amit veled akarok”. A retroflexió kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy "visszamegyek". Ez egy gyakran öntudatlan viselkedés, amelyben meghúzzuk a határt köztem és a másik között, de magunkba helyezzük – így soha nem éri el a valódi helyét. Ehhez a viselkedéshez kapcsolódik mindenféle önbüntetés, érzelmi és fizikai mazochizmus, önsértés, önfeláldozás, és ezek közül a legnagyobb, az öngyilkosság. Amit pszichoszomatikus betegségeknek nevezünk, általában pontosan ennek a haragnak a következménye, amelyet akkor tapasztalunk, amikor valakivel szembenézünk, aki önmagunk ellen fordul. Az öngyilkosság a retroflexió magasabb formája – önmagunkat öljük meg ahelyett, hogy megölnénk azt, aki szenvedést okozott nekünk.

Mi jellemző a retroflexív karakterű emberre?

- Az ezzel a karakterrel rendelkező személy úgy bánik önmagával, ahogy másokkal szeretne bánni. Ha ez valamilyen módon szabotált és önbüntetésre szolgál, feltehető a kérdés: "Kinek való ez valójában?". Érzelmek, reakciók, cselekedetek, amelyeket egy másik személynek szántak, megváltoztatják irányukat és önmagunk felé fordulnak. Valójában ezt nem egyedül teszik. Ezt azzal a jó szándékkal tesszük, hogy elkerüljük a nagyobb fájdalmat.

Amikor az ember belsejében… retroflexió születik?

- A retroflexió, mint bennünk visszatartott impulzus, legyen az kellemes vagy kellemetlen, akkor fordul elő, ha valamilyen oknál fogva nem tudunk külső módon reagálni a bennünk felgyülemlett érzelmekre. Például a szülők által megsértett gyermek nem tudja kifejezni irántuk érzett haragját, és ezt el kell fojtani.

A harag energiája nem tűnik el,

a csak irányt változtat, autoagresszióvá, majd bűntudattá válik. Így a másiknak fogalma sincs arról, hogy mi jár a fejünkben, és mennyire fájdalmas lehet egy ilyen „önmagában való megfordulás”. Egy ilyen mentális állapot, amely általában gyermekkorban kezdődik, nem találhatja meg a felnőtt viselkedésében az ismétlést. Az új próbálkozásokkal járó fájdalmak és kockázatok elkerülése érdekében előre feladjuk. A környezet, mivel erősebb, érvényesül és rákényszeríti vágyait vágyainkkal szemben. A büntetés azonban nem szünteti meg a büntetendő magatartás szükségességét – a gyermek megtanulja visszafogni érzelmeit, csak a megfelelőeket fejezi ki.

Befolyásolja-e a társadalom valamilyen módon ezt a kifejezésmódot?

- Olyan társadalomban élünk, amely megosztja teljességünket – a barátságosságot, a kedvességet, a kommunikációt és a cselekvést kultusszá emeli, és megbélyegzi az agressziót, a haragot, a csendet és a szomorúságot. Valamikor mindannyian éreztük ezt a nyomást. Mint társadalmilag elfogadhatatlan érzéseket, sokkal könnyebb önmagunk ellen fordítani, mint kívülről. Számtalan példa van – mosolygunk, ha sírni támad kedvünk. Akkor beszélünk, amikor csendben van a kedvünk. Elhallgatunk, ha úgy érezzük, hogy kiabálnak velünk. Kérdezzük, mikor akarunk válaszolni. Félünk, amikor adni akarunk. Elhallgatunk, ha tudjuk, hogy igazunk van. Így az energia ketté válik - a feszültség egy része a kezdeti kifejezésre törekszik, és soha nem éri el ezt a célt. A másik rész pedig visszamegy bennünk – hogy kordában tartsuk ezt a késztetést. Így ami eredetileg konfliktus volt köztünk és mások között, fokozatosan

belső konfliktussá válik,

egy részünk és egy másik részünk között. Érzelmeink elfojtásával elveszítjük annak tudatát, hogy mi van benne. Az a törekvés, hogy helyreállítsuk magának az elzáródásnak a tudatát, ami lehetőséget ad arra, hogy érezzük, mit és hogyan csinálunk mi magunk. Az önpusztító magatartás nagyon gyakran megbújik azon téveszme mögé, hogy a másiknak szánt reakció "lenyelése" és önmagunkkal való megtétele - ettől még nem leszünk rosszak. Úgy gondoljuk, hogy ez biztonságosabb, és így nem utasít el minket a másik – ezzel bántjuk magunkat, és ezzel bűntudatot keltve a másikban. A bűntudat valódi érzése mindig más.

Ön szerint mi a bűntudat valódi érzése?

- Először is, az önsértő hatalmas, gyakran elviselhetetlenül erős fájdalmat él át, és az egyetlen módja annak, hogy kordában tartsa, ha egy másik, még nagyobb fájdalmat okoz, elnyomja a fő fájdalmat. Ily módon érzéseink nem igazán érik el külső tárgyukat – a vele való kommunikációt magunkba helyeztük, és úgy döntöttünk, hogy magunk ellen fordulunk.

Hogyan lehet segíteni annak, aki ezeknek az önpusztító késztetéseknek a karmai közé került?

- Az önpusztító impulzusokkal kapcsolatos pszichoterápiás segítség az elfojtott érzelem igazságához való visszatérésről szól. Így a bûntudat érzésébõl kiindulva a fõ érzés kifejezése, az autoagresszió oka, a fókusz belülrõl kifelé történõ váltása támogatott. Ebben az esetben a testben reteszelt impulzus, amely szétválasztotta belső részeinket, újra egyesíti és egésszé egyesíti mindazt, amit az ember kívülről szeretne kifejezni.

Ajánlott: