Antonina Kardasheva, Ph. D. pszichológus, pszichoterapeuta, coach és egy tanácsadó cég ügyvezető igazgatója. Pszichológiából szerzett mesterfokozatot a Szófiai Egyetemen, a "St. Kliment Ohridski" két szakterületen: "Orvosi pszichológia" és "Pszichoterápia". Tagja a Bolgár Képzési és Fejlesztési Szövetség elnökségének. Az Új Bolgár Egyetem tiszteletbeli tanára, tanácsadó és pszichológus az érzelmi intelligencia területén, a szervezeti és személyes hatékonyság szakértője. Emellett tanácsadó a stratégiai menedzsmentben és coach a csoportdinamikus tréningekben, a szociális készségek, a szervezeti magatartás és a személyes érzelmi befektetések menedzselésében. Tankönyvek és több monográfia szerzője, köztük a „Pszichológia szülőknek” és a „A bolgárok érzelmi intelligenciájáról és egyéni különbségeiről” két kiadás.
Kardasheva asszony, említette a retroflexió kifejezést – mit is jelent valójában?
- Az ember egyik fő védekező mechanizmusa a Gest alt terápiában. A retroflexió azt jelenti: „Azt teszem magammal, amit veled akarok”. A retroflexió kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy "visszamegyek". Ez egy gyakran öntudatlan viselkedés, amelyben meghúzzuk a határt köztem és a másik között, de magunkba helyezzük – így soha nem éri el a valódi helyét. Ehhez a viselkedéshez kapcsolódik mindenféle önbüntetés, érzelmi és fizikai mazochizmus, önsértés, önfeláldozás, és ezek közül a legnagyobb, az öngyilkosság. Amit pszichoszomatikus betegségeknek nevezünk, általában pontosan ennek a haragnak a következménye, amelyet akkor tapasztalunk, amikor valakivel szembenézünk, aki önmagunk ellen fordul. Az öngyilkosság a retroflexió magasabb formája – önmagunkat öljük meg ahelyett, hogy megölnénk azt, aki szenvedést okozott nekünk.
Mi jellemző a retroflexív karakterű emberre?
- Az ezzel a karakterrel rendelkező személy úgy bánik önmagával, ahogy másokkal szeretne bánni. Ha ez valamilyen módon szabotált és önbüntetésre szolgál, feltehető a kérdés: "Kinek való ez valójában?". Érzelmek, reakciók, cselekedetek, amelyeket egy másik személynek szántak, megváltoztatják irányukat és önmagunk felé fordulnak. Valójában ezt nem egyedül teszik. Ezt azzal a jó szándékkal tesszük, hogy elkerüljük a nagyobb fájdalmat.
Amikor az ember belsejében… retroflexió születik?
- A retroflexió, mint bennünk visszatartott impulzus, legyen az kellemes vagy kellemetlen, akkor fordul elő, ha valamilyen oknál fogva nem tudunk külső módon reagálni a bennünk felgyülemlett érzelmekre. Például a szülők által megsértett gyermek nem tudja kifejezni irántuk érzett haragját, és ezt el kell fojtani.
A harag energiája nem tűnik el,
a csak irányt változtat, autoagresszióvá, majd bűntudattá válik. Így a másiknak fogalma sincs arról, hogy mi jár a fejünkben, és mennyire fájdalmas lehet egy ilyen „önmagában való megfordulás”. Egy ilyen mentális állapot, amely általában gyermekkorban kezdődik, nem találhatja meg a felnőtt viselkedésében az ismétlést. Az új próbálkozásokkal járó fájdalmak és kockázatok elkerülése érdekében előre feladjuk. A környezet, mivel erősebb, érvényesül és rákényszeríti vágyait vágyainkkal szemben. A büntetés azonban nem szünteti meg a büntetendő magatartás szükségességét – a gyermek megtanulja visszafogni érzelmeit, csak a megfelelőeket fejezi ki.
Befolyásolja-e a társadalom valamilyen módon ezt a kifejezésmódot?
- Olyan társadalomban élünk, amely megosztja teljességünket – a barátságosságot, a kedvességet, a kommunikációt és a cselekvést kultusszá emeli, és megbélyegzi az agressziót, a haragot, a csendet és a szomorúságot. Valamikor mindannyian éreztük ezt a nyomást. Mint társadalmilag elfogadhatatlan érzéseket, sokkal könnyebb önmagunk ellen fordítani, mint kívülről. Számtalan példa van – mosolygunk, ha sírni támad kedvünk. Akkor beszélünk, amikor csendben van a kedvünk. Elhallgatunk, ha úgy érezzük, hogy kiabálnak velünk. Kérdezzük, mikor akarunk válaszolni. Félünk, amikor adni akarunk. Elhallgatunk, ha tudjuk, hogy igazunk van. Így az energia ketté válik - a feszültség egy része a kezdeti kifejezésre törekszik, és soha nem éri el ezt a célt. A másik rész pedig visszamegy bennünk – hogy kordában tartsuk ezt a késztetést. Így ami eredetileg konfliktus volt köztünk és mások között, fokozatosan
belső konfliktussá válik,
egy részünk és egy másik részünk között. Érzelmeink elfojtásával elveszítjük annak tudatát, hogy mi van benne. Az a törekvés, hogy helyreállítsuk magának az elzáródásnak a tudatát, ami lehetőséget ad arra, hogy érezzük, mit és hogyan csinálunk mi magunk. Az önpusztító magatartás nagyon gyakran megbújik azon téveszme mögé, hogy a másiknak szánt reakció "lenyelése" és önmagunkkal való megtétele - ettől még nem leszünk rosszak. Úgy gondoljuk, hogy ez biztonságosabb, és így nem utasít el minket a másik – ezzel bántjuk magunkat, és ezzel bűntudatot keltve a másikban. A bűntudat valódi érzése mindig más.
Ön szerint mi a bűntudat valódi érzése?
- Először is, az önsértő hatalmas, gyakran elviselhetetlenül erős fájdalmat él át, és az egyetlen módja annak, hogy kordában tartsa, ha egy másik, még nagyobb fájdalmat okoz, elnyomja a fő fájdalmat. Ily módon érzéseink nem igazán érik el külső tárgyukat – a vele való kommunikációt magunkba helyeztük, és úgy döntöttünk, hogy magunk ellen fordulunk.
Hogyan lehet segíteni annak, aki ezeknek az önpusztító késztetéseknek a karmai közé került?
- Az önpusztító impulzusokkal kapcsolatos pszichoterápiás segítség az elfojtott érzelem igazságához való visszatérésről szól. Így a bûntudat érzésébõl kiindulva a fõ érzés kifejezése, az autoagresszió oka, a fókusz belülrõl kifelé történõ váltása támogatott. Ebben az esetben a testben reteszelt impulzus, amely szétválasztotta belső részeinket, újra egyesíti és egésszé egyesíti mindazt, amit az ember kívülről szeretne kifejezni.